Habár már a 6G-ről hallani, nem csupán a Vodafone igazgatója gondolja úgy, hogy előbb talán az 5G-vel kellene foglalkozni.
Azt lehet mondani, hogy a globális távközlési iparág körülbelül tízévente rántja le a leplet a mobiltechnológia új “generációjáról”. A Light Reading cikke szerint ilyenkor a marketinggépezetek fokozott üzemmódban kapcsolnak, az evangélisták a társadalom számára jelentkező előnyökről kezdenek nyávogni, a pénzhiányos kormányok milliárdokat gyűjtenek a levegő megadóztatásával, és a hálózati beruházások hulláma hatalmas atomrobbanásként söpör végig a bolygón. Mire mindez véget ér, a világ üzemeltetők és vezetőik úgy néznek ki, mint a véres háborúból hazatérő veteránok.
Két év 5G-s szerencsétlenkedés után ez az egész beruházási ciklus a törés jeleit mutatja a 6G felé vezető úton, ami körülbelül 2030 körül látná meg a napvilágot az eddigi tapasztalatok alapján. Santiago Tenorio, a Vodafone hálózati stratégiáért felelős igazgatója a Financial Timesnak adott interjújában azt mondta, hogy
“senkinek sincs szüksége 6G-re. Az iparágnak a 6G-t no-G-vé kellene tennie.”
Nem ő az egyetlen vezető, akinek csekély kedve van ahhoz, hogy néhány év múlva visszatérjen a lövészárokba. Neil McRae, a BT színeiben még 2017-ben is lekicsinyelte a jövőbeli 6G szabvány szükségességét. Egy londoni konferencián úgy fogalmazott, hogy azt szeretné, ha az 5G lenne a valaha volt legjobb G, és reméli, hogy nem lesz szükség 6G-re. Ezt egyébként tavaly is megismételte, az 5G beindításának alkalmából. A beruházási ciklusoknak kölcsönösen előnyösnek kellene lennie, egyaránt gazdagítva a technológiát szállítókat, hálózatüzemeltetőket, és ügyfeleket. Mégis, az ebben az évszázadban több G-be fektetett dollármilliárdok nem hozták meg a távközlési cégek újjáéledését.
A részvényárak az ezredfordulón tapasztalt fénykoruk óta összeomlottak. Akkoriban a londoni tőzsdén egy Vodafone-részvény több mint 400 font sterlinget ért, ma viszont kevesebb mint 140-et. A Deutsche Telekom részvényei ugyanebben az időszakban 86 euróról 18 euróra estek, míg az AT&T-é 57,69 dollárról mindössze 23,94 dollárra esett.
Felelőtlen ígérgetések
Ez az értékvesztés akkor következett be, amikor az iparág az ígérgetések után nem hozta ez elvárt szolgáltatást. Még a 4G – mint az elmúlt három G közül a legsikeresebb – sem serkentette az eladások növekedését, csupán a fogyasztók költekezését helyezte át a hangszolgáltatásokról az adatszolgáltatások felé. Emellett az internetes vállalatoknak is nagyobb szerepet biztosított, amiért a szolgáltatók most fizetnek. Sok szolgáltató esetében úgy tűnt, annyira el vannak foglalva a G-s beruházási ciklusokkal, hogy minden másról megfeledkeznek.
Az 5G tapasztalatai régóta esedékes ébresztőt jelentettek. A szokásos reklámőrülettel kezdődött az új bevételtermelő szolgáltatási lehetőségekről (emlékeznek az önvezető autókra és a robotsebészekre?), amelyek közül kevés valósult meg. A politikusok is csatlakoztak, és azt mondták a választóknak, hogy az 5G gazdasági szempontból megváltoztatja a világot. Valahol ebben a folyamatban jöttek rá, hogy az 5G lényegében a koffeines 4G, vagyis egy kicsit gyorsabb, egy kicsit költséghatékonyabb, de (a sok elköltött pénz ellenére) nem ad okot nagy izgalomra.
Elődeihez hasonlóan tehát ez sem állította meg a távközlési rothadást. A Vodafone, mint elég jó nemzetközi jelző, részvényeinek árfolyama az elmúlt négy évben 40%-kal esett. Az 5G-be és a támogató üvegszálas hálózatokba történő beruházások további nyomást gyakoroltak az árrésekre, miközben a bevételek stagnálnak, az adósságok pedig magasak. Az üzemeltetők munkahelyeket szüntetnek meg, infrastrukturális egységeket választanak le, megosztják az 5G-hálózatokat, és arra kérik a szabályozó hatóságokat, hogy engedélyezzék számukra az egyesülést és az internetes cégek számára a hálózathasználat díját (amit jelenleg a hálózatsemlegességi jogszabályok tiltanak). A 6G-vel kapcsolatos újabb kiadási hullámok gondolata éppen ezért joggal rémíti meg őket.
Beszállítói oldalon
Az Ericsson, a Huawei és a Nokia – a mobilkészülékeket gyártó óriások – sok ügyfél szemében túlságosan is hatalmassá váltak. Persze a harag nagy része a Huawei-re irányul, arra a kínai vállalatra, amelynek 2002-es bevétele akkoriban, amikor a 3G még gyerekcipőben járt, 334 millió dollár volt (mai árfolyamon), ám 2020-ra közel 137 milliárd dollárra emelkedtek.
Bár a Huawei meteorikus felemelkedése a nyugati riválisok rovására ment, az Ericsson és a Nokia közelmúltbeli profitnövekedése mégis kínosnak tűnik úgy, hogy közben sok ügyfelük küzd. Az Ericsson nettó nyeresége 2021-ben 30%-kal nőtt a javuló működési árrésnek köszönhetően, és részvényeinek árfolyama az elmúlt öt évben közel megduplázódott. Az új vezetés alatt tett fordulatot követő erőfeszítések nyomán a Nokia is nagy javulást tapasztalt a nettó nyereségben. Helsinkiben a részvényei most 24%-kal többet érnek, mint 2020 augusztusában, amikor Pekka Lundmark lett a vezérigazgató.
A pénzügyi teljesítménytől függetlenül a technológiai hatalom egyensúlya a huszadik század óta az üzemeltetők helyett a szállítók felé tolódott el. Az Ericsson, a Huawei és a Nokia együttesen évente több mint 30 milliárd dollárt fektet kutatás-fejlesztésbe, míg a szolgáltatók erre szinte semmit sem költenek, de továbbra is rendkívül tőkeigényesek. Egy névtelenséget kérő távközlési vállalatvezető szerint
a készletgyártók gyakorlatilag eluralták a 3GPP-t, a fő szabványügyi testületet, és szinte lehetetlenné tették, hogy a szolgáltatókat meghallgassák.
Az O-RAN Alliance 2018-as megalakulása a pontosan ezért a szolgáltatók lázadását jelentette ez ellen a felállás ellen. A szövetség, amelyet nem a gyártók, hanem az üzemeltetők irányítanak, olyan specifikációkat dolgoz ki, amelyek szerinte könnyebben cserélhetővé tennék a nagy készletgyártókat – nyílt interfészeket biztosítva, amelyeket a 3GPP nem tudott létrehozni.
Cikkünket holnap folyatjuk más címmel, a geopolitikia kérdésekkel és azzal, hogy vajon jó-e, ha mindössze 3-4 nagyvállalat fedi be a teljes gyártói piacot.
További érdekes cikkekért és hírekért kövesd Facebook oldalunkat!
